Et genus, & Proavos, & quae non fecimus ipsi,
Vix ea nostra voco. – – – *

Jure tamen Magni Patris, Summa de Republica & Ecclesia, pariter ac re Literaria merita Filius, Patre non minor, nominis ac Virtutum ex asse haeres, Vir Praeclarissimus ac Nobilissimus, D. FRANCISCUS PARIZ PAPAI. Med. Doctor. Experientissimus; Sua vocabit: cum non tantum ejus pientissimum (: quô maximè flagrabat :) Gloriae Divinae zelum, sanctissimos eum in finem conatus; indefessosque labores aemulando; se tanto genitore dignum probaverit: verùm etiam Nominis illius gloriam, nostra haec aetate egregiè sanè illustrat, de quo plurimùm gratulatus, amoris atque gratitudinis perenne monumentum erecturus; nomen suum subjicit Steph[anus] Cs. Kocsi, V[erbi] D[ivini] M[inister] Hungarus.

Non nobis sed Patriae nati.

Londini 11/22 Septemb. A. 1722
 

* A mottó Ovidiustól, Metamorphoses 13.140-141: „Nam genus et proavos et quae non fecimus ipsi / vix ea nostra voco…” Devecseri Gábor magyar fordításában: „Ősöket és törzset, s mi amúgysem műve magamnak, / én magaménak alig tartok.”

Joggal nevezheti azonban nagy atyjának az ország és az egyház, valamint az irodalom dolgában szerzett rendkívüli érdemeit magáénak fia, nevének és erényeinek teljes jogú örököse, az igen kiváló és nemes PÁPAI PÁRIZ FERENC, a tapasztalt orvos; minthogy nem csupán atyjának az isteni dicsőség iránt mindhaláláig nagy hévvel lobogó jámbor buzgóságával, s fáradhatatlan munkálkodásával versengve bizonyult méltónak hozzá; hanem egyszersmind az ő nevét is dicsőséggel teszi fényessé mind napjainkig; amiért is sokszorosan köszönti, s szeretetének és hálájának emlékművet állítandó a maga nevét bejegyezte a magyar Cs. Kocsi István, az isteni ige szolgája.

Nem magunknak, de hazánknak születtünk.

Londonban, 1722 szeptember 22-án (a régi naptár szerint 11-én).